Gyakorta hallani a gazdiktól ismétlődő jelenségekkel kapcsolatos kérdéseket, megállapításokat: "Az én kutyám ilyen vagy olyan, ezt vagy azt csinálja, így és így viselkedik", mintha ezek a dolgok belülről fakadó személyiségjegyek, megmagyarázhatatlan és megváltoztathatatlan adottságok volnának.
Pedig a rendellenes viselkedés többnyire nagyon is kézzelfogható környezeti hatásokra vezethető vissza, és az esetek nagy részében korrigálhatók.
Talán a legközismertebb és legrégebbi jelenség azon kutyatartók között, akik kutyájukkal közlekednek, mozognak, sétálni járnak. A kutyaiskolák és internetes fórumok fölmérései szerint arra vonatkozólag, hogy mit szeretnének változtatni a kutyájukon, magasan ez a kívánság vezeti a gazdik kívánságlistáját: "megtanítani a kutyámat rendesen a pórázon menni".
Maguktól nem tanulnak meg a kutyák laza pórázon menni, nekik ezt nem diktálja az ösztönük, és igazából nem is érdekük. Egyrészt azért, mert egy kutya átlagos sebessége valamivel (kb. 1–1,2 km/h-val) nagyobb, mint a sétáló, gyalogló emberé. Másrészt azért, mert menet közben megállnak, figyelnek, szaglásznak, jelölnek, előreszaladnak, oldalirányba kitérnek stb. Tehát a mozgásukat, cselekvéseiket nem az emberi logika és esetleges szükséglet befolyásolja (sétáljunk egyenesen, egyenletes tempóban előre, mert ezáltal lehet legkisebb erő- és időráfordítással elérni A pontból B pontba). A kutyák úgy viselkednek, mint azt portyázó vadászattal élelmet kereső falkaállat őseiktől, a farkasoktól örökölték.
Póráz nélkül születnek
Egy idegen tárgyat az egyébként fontos és érzékeny testrészen, a nyakon elviselni nem természetes és nem veleszületett viselkedésformája a kutyáknak. A kölyökkutya a nyakára először fölcsatolt nyakörvet első reakcióként igyekszik magáról lerázni, lekaparni, valamilyen úton-módon kibújni belőle. Szintén természetellenes és teljesen érthetetlen számára az is, hogy mozgásterét valami (egy hosszú és vékony tárgy) korlátozza, és nem oda megy, ahová akar, hanem csak addig, ameddig a póráz hatókörzete kiterjed. Ezekhez számára merőben újszerű és ösztönrendszerével ellenkező dolgokhoz a kutyának először hozzá kell szoknia, meg kell tanulnia velük együtt élni. Sok esetben egy életen keresztül.
A nyakörvhöz vagy hámhoz történő szoktatást már 6–8 hetes korban érdemes elkezdeni. Erre a célra megfelel az olcsóbb kivitelű felszerelések közül egy olyat kiválasztani, amelyet könnyen és gyorsan lehet be- és kikapcsolni. Ebben az életfázisban játékkal, vagy valamilyen finom falattal történő pozitív megerősítéses gyakorlatokkal, amelyeknek elsősorban a figyelemelterelést kell szolgálniuk, viszonylag gyorsan el lehet érni a kívánt célt, hogy a kicsiny kutyakölyök ne tiltakozzék a testére csatolt idegen tárgy ellen. Csak akkor következzék a póráz fölcsatolása, ha a kölyökkutya a nyakörvet vagy hámot már jól viseli magán. Felelősségteljes, az almot nem kennelben tartó, igazán professzionálisan dolgozó tenyésztők általában ezeket az első szoktató lépéseket megteszik a kölykökkel, és a nyolchetes korban mikrochippel ellátott, beoltott és féregtelenített kutyusok mellé a törzskönyvön kívül még egy egyszerűbb nyakörvet és pórázt is adnak az állat újdonsült tulajdonosának.
Sok kutyás ember nem tudja, hogy ennek az egyik legalapvetőbb tanítási, szoktatási feladatnak milyen fontossága van a kutya és a gazdi további életében. Ezért, hibás módon, az első hetekben, hónapokban nem tesznek nyakörvet a kutyára, és nem kezdik el a pórázon haladás helyes tanulását, gyakorlását. Minél később kerül napirendre ennek a fontos dolognak a szükségszerűsége, annál nehezebb feladat elé állítja a kutyát, a gazdit és sok esetben a kutyaiskola személyzetét egyaránt.
